"A legjobb tudásunk szerint írunk": Csanda Mária interjúja Lajtos Nórával

"A legjobb tudásunk szerint írunk”

Interjú Lajtos Nórával

Lajtos Nóra Bella István-díjas költő, író, irodalomtörténész, szeptemberben

elnyerte az Irodalmi Jelen folyóirat költészeti díját, melyet az Aradi

Magyar Napokon vehetett át. Zene és irodalom kapcsolódásáról, a

debreceni irodalomtörténeti iskoláról, témaválasztásairól és a közösségi

média használatáról kérdeztük.

Csanda Mária: Úgy találkoztunk, hogy elmentem a zenére írt verseid

kötetbemutatójára: Hétszirmú a végtelen. Mit jelent számodra a zene az

irodalmi munkáidban?

Lajtos Nóra: A zenei nyelv egy olyan nyelv, amelyben a szent és a profán

egyszerre van jelen. Szakralitását az jelezheti, amit én az ihletettséggel

kapcsolatban nem egyszer megfogalmaztam, hogy tudniillik isteni kegyelem egy

vers világra hozatala. Ugyanezt gondolom elsősorban a klasszikus zenéről, mert

én ahhoz értek valamelyest, de bizonyára minden zenei alkotás hordozza ezt a

jegyet, akkor is, ha nem hisz benne. Világiasságán pedig azt értem, hogy a

hétköznapi hallgatóság számára jelentést tud hordozni. Az irodalmi

posztmodernben vált híres maximává az a mondat, amelyet már korábban is

tudtunk: annyi olvasat van, ahány olvasó. Ez igaz a zeneművekre is. Az E-

DISZ-E-DISZ-E-H-D-C-A a kottaolvasó számára Beethoven Für Elise-nek

kezdő hangjait jelentik, azonnal képes dekódolni. Az megint más kérdés, hogy

az illetőnek remélhetőleg egy csodálatos zongoramű jut az eszébe róla, és nem a

kaputelefonban giccsé züllesztett melódia. Kérdésedre válaszolva: nem mindig

tudatosan, de jelen van a verseimben a zene, vagy amit zenei elemnek tekintünk,

mint az alliteráció, ütemhangsúlyos verselés, vagy az időmértékes verslábak,

szimmetrikus szerkesztésmód, refrén. A zenei formatan hatására, ha nem is

jelzem a mű címében, hogy ez egy rondó, vagy szonátaforma — akkor lehet,

hogy csak én fogom tudni, hogy ez az írásom tudatosan alkalmaz visszatérést

(reprízt), vagy épp egy „ütősebb” zárlatot (codát), — de ez engem megnyugtat.

Így látom egésznek. A központozás elhagyásával a ritmusán tudok sokat

lendíteni, gyorsítani egy műnek. Az, hogy életem első felét egyfajta zenei

burokban töltöttem, bizonyára nyomot hagyott a műveimen.

CsM: Prof. Dr. Görömbei Andrásnál doktoráltál, aki külön iskolát teremtett

Debrecenben. Te hogyan emlékszel erre az irodalomtörténeti műhelyre?

LN: Húsz évvel ezelőtti időszakra kell most visszaemlékeznem. Az én esetem

egy kicsit talán specifikusnak mondható, ahogyan bekerültem ebbe a doktori

iskolába. A Nyíregyházi Főiskola elvégzése után levelező tagozaton szereztem

diplomát magyar szakon a Debreceni Egyetemen. Az ottani oktatói

visszajelzések kapcsán elég egyértelművé vált, hogy PhD-zni fogok. Korábban,

amikor a főiskolai szakdolgozat témáját kellett eldöntenem, valakitől azt a bölcs

tanácsot kaptam, hogy ne témát válasszak, hanem témavezetőt. Így is tettem. Dr.

Karádi Zsoltra esett a választásom, és ő tudott ajánlani egy olyan művet,

amellyel még OTDK különdíjat is tudtam nyerni. Nos, erre a bölcs tanácsra

visszagondolva született meg bennem az az elhatározás, hogy az egykori

főiskolai tanáraim által sokat emlegetett valamikori doktori témavezetőjükre, dr.

Görömbei Andrásra essen a választásom. Mivel engem már korábban is érdekelt

a határon túli magyar irodalom, ha tehettem, be-belátogattam egy-egy ilyen

tárgyú, konkrétan Sütő András-előadásaira. A felvételire is Szilágyi Domokos-

témát vittem, amely az idő során Sánta Ferencre cserélődött le. Ennek is megvan

a külön története, de most nem ez a kérdés. Görömbei Tanár úr szobájában

gyűltünk össze, kb. öten-hatan hetente-kéthetente. Mindig egy elkészült

fejezettel érkeztünk az órákra, amelyet mindenkinek el kellett olvasnia, és

konstruktív kritikával véleményeznie azt. Miután mindenki elmondta az

észrevételeit, utolsónak szólt hozzá tanár úr. Nem beszélt sokat, de amit

mondott, annak súlya volt. Például az egyik dolgozatomban többször is

használtam a fókuszál divatszót. Erre ő azt mondta, hogy „a fókuszál mindent

összekuszál”. Ebben benne volt minden: az idegen szavak felesleges

használatára való jóindulatú felhívás. Vagy amikor nagy lendülettel vetettem

volna be ELSŐ fejezetemet, megjegyezte, hogy a disszertációnak az első

fejezetét csak utoljára lehet tudni megírni, hiszen akkor már tudjuk, mire

készítsük fel az olvasót.

CsM: Mit adott Neked? Mitől volt egyedi, különleges?

LN: Számomra Görömbei-tanítványnak lenni hatalmas megtiszteltetés. Nem

erőltetett semmit, teret engedett az innovatív-kreatív gondolkodásnak. Úgy

tekintett ránk mindig, mint kollégákra. Rengeteget adott: alázatot a művek iránt,

maximális felkészültségi vágyat az adott témában, az irodalomelméleti

nyitottságra való hajlam felszínre hozását, a tudományos stílus jó értelemben

vett pallérozását, a szűkszavúsággal is a többetmondás képességét. Sajnos az

utolsó tizenöt százalékát már nem olvashatta a disszertációmnak. Dr. Takács

Miklós vette át a témavezetésemet, illetve dr. Baranyai Norbert segítette még a

doktori műhely további működését. Nem ismerve a többi doktori iskola belső

működését, nem tudom, miben volt más, különlegesebb, mint azok. Egy

valamiben biztos: abban, hogy Görömbei Andrásnak hívták a témavezetőt.

CsM: Az idei Tokaji Írótáborban Sánta Ferencről szóló beszélgetésben vettél

részt. Hogyan esett rá a választásod?

LN: Görömbei András tanár urat kértem meg, hogy ajánljon szerzőket a

számomra, akikről úgy gondolja, illő lehet egy értekezést írni. A sorban

utolsóként szerepelt Sánta Ferenc neve, akitől csak a Sokan voltunk című

novelláját ismertem, meg persze a Húsz órát és Az ötödik pecsétet. Aztán a

Tündérvilág című novellájáról írtam egy testesebb tanulmányt, és azzal a

kérdéssel álltam a doktori szemináriumon elő, hogy mondják meg, tudok-e

novellát elemezni, mondván, hogy engem inkább lírai alkatúnak ismertek. Aztán

egyértelműen igen volt a válasz, az pedig, hogy csak a rövidprózai munkáit, és

annak mediális vonatkozását, azaz a filmadaptációkat fogom elemezni, adott

volt, hiszen itt lehetett érezni szakmai hiátust, űrt az életmű feldolgozásában,

aminek betöltése alapkövetelménye egy doktori értekezésnek.

CsM: Kik azok, akikkel irodalomtörténészként szívesen foglalkozol? Kiket, miért

választottál?

LN: Döntően két dolog szabja meg, kikkel foglalkozom: egyrészről, akiknek az

életművük valamiért közelebb áll hozzám, és ott igyekszem keresni valami

hiátust, ami eddig elkerülte esetleg az irodalomtörténészek figyelmét. Ily módon

több esetben a társművészetek jelenlétét vizsgáltam egy-egy szerző

korpuszában. A klasszikusok közül Móricz novelláit például a szobrászat és a

festészet tematikája szerint, vagy Hamvas Béláról készült fotográfiákról is írtam

egy testesebb tanulmányt. Vörösmarty Csongor és Tündéjének

operafeldolgozását elemeztem, s vetettem össze Bozay Attila librettóját a

Vörösmarty szövegével.

A másik kategória, amikor a felkérő levelek után a postaládámban landoló

kötetekről írok, és több esetben ezek további könyvek elemzésére inspiráltak. A

kritika- és recenzióírás tekintetében nagy hangsúlyt fektetek mind a nagy

életművet felmutatni tudó kortárs alkotók, mind a középnemzedék munkáinak

értékelésére. A nevek jobban árulkodnak irányultságomról: Ágh István, Baka

Györgyi, Böszörményi Zoltán, Csontos Márta, Filip Tamás, Görömbei András,

Imre László, Jánosi Zoltán, Kaiser László, Kiss Benedek, Krasznahorkai László,

Lengyel János, Lukáts János, Oláh András, Oláh János, Oláh Tamás, Payer Imre,

Petrik Béla, Petrőczi Éva, Rott József, Serfőző Simon, Szondi György, Tóth

Erzsébet.

Vagy a közvetlen korosztályomat illetően: Antal Anikó Zsuzsanna, Bak Rita,

Both Balázs, Csordás László, Deres Kornélia, Döme Barbara, Erős Kinga,

Farkas Gábor, Filip-Kégl Ildikó, Halmai Tamás, Horváth Veronika, Iancu Laura,

Kulin Borbála, Lackfi János, Losonczy Attila, Lőrincz P. Gabriella, Mirtse

Zsuzsa, Nagy Gábor, Nagy Zsuka, Sebők Melinda, Szeles Judit, Szentmártoni

János, Sütő Csaba András, Tallián Mariann, Török Nándor, Varga Melinda,

Zsille Gábor.

CsM: A már említett új köteted zenei inspirációk jegyében fogant. Tervezed,

hogy lesz folytatás?

LN: Születtek már azóta is zenei tárgyú verseim, de nem látom egyelőre egy

újabb zenei tematikájú kötet folytatását. Sokkal inkább a festészeti

műalkotásokról írt úgynevezett lírai ekphrasziszok kötik most le a figyelmemet,

amelyeken nem mást kell értenünk, mint egy-egy festmény szavakkal történő

leírását. Egy ilyen sorozaton kezdtem el dolgozni, de most egyelőre nagyon

lefoglal a monográfiaírás Tóth Erzsébet munkásságáról.

CsM: A vidéki múlt és hagyomány sokszor megjelenik a verseidben, ami

számomra is jólesőn ismerős a nagyszüleim világából. Miért tartod fontosnak

ennek felelevenítését, megőrzését? Tudatosan vagy ösztönösen építesz erre?

LN: Az ember nem tud a gyökerei nélkül élni. Számomra mindig fontos volt a

család, talán azért is, mert Nádudvaron egy háromgenerációs házban nőttünk fel

a húgommal, sőt, néha a dédi is ott volt nálunk. Édesapám Ráckevén dolgozott,

kétszáz kilométerre a családtól, édesanyám a helyi önkormányzatnál volt

adóügyi főelőadó, majd APEH-dolgozó, és amikor hazaérkeztem a suliból,

akkor a nagyszüleim fogadtak, ebéddel, jó szóval. Életem első felét, huszonkét

évet éltem Nádudvaron. A frontot megjárt, gránátszilánkos lábú fuvaros

nagyapámat az egész község — később város — ismerte. Mindenkinek kalapot

emelt, és ha már néha unásig is hallgattuk megható lágertörténeteit, akkor is

mindenki tisztelte és szerette. Nagyon kemény fizikai munkát végzett egész

életében, amelynek én annyiban voltam részese, hogy láttam, mit jelent hajnali

kettőkor télen-nyáron megitatni a lovakat, szecskát vágni, kapcába tekerni a

lábait stb. Anyai nagymamám mélyen hívő római katolikus asszony volt, vele

jártam templomba vasárnaponként. Megtanított kötni, horgolni, édesanyám

makramézni. Úgy gondolom, inkább ösztönösen építkezem a családi

hagyományokból. A gyermekkor tenyerén című versszociográfiámban emléket

szerettem volna állítani a családomnak, Nádudvarnak. Nélkülük nem az volnék,

aki most vagyok.

CsM: Aktív vagy a közösségi oldalakon — van olyan író ismerősöm, aki

elzárkózik ettől, és van, aki fontosnak tartja. Te mit gondolsz ennek szerepéről?

Kiegészíti vagy inkább nehezíti a személyes kapcsolatokat?

LN: Az idei Versmaratonon az egyik kerekasztal-beszélgetésben résztvevő

folyóirat-szerkesztő elzárkózottságának adott hangot a Facebookon

folyamatosan versekkel jelenlévő szerzőket illetően, mondván, hogy a vers

olyan intim dolog, amelyet nem szabadna közprédaként posztolgatni. Ezt csak

azért említem meg, mivel én is nevesítve lettem egy költőtársam által, aki

amellett próbált érvelni, hogy ez egy generációs attitűd is valahol. Mi, a

középnemzedék, ha kapunk is folyóirat-nyilvánosságot, tudjuk jól, mennyire

lecsökkent a print lapok megjelenésének száma, és a terjesztésük is akadozik.

Az író meg azért ír, hogy olvassák. A Facebook egy olyan platform, amelyen

felhívhatjuk a műveinkre a figyelmet, eljuttathatjuk az online folyóiratok

oldalaira is az olvasókat. Más fórumon nem vagyok jelen, csak a Facebook-on.

Nem tudok mások nevében nyilatkozni, és tiszteletben tartom azok véleményét

is, akik elzárkóznak a média nyomása elől, de számomra erősítette a személyes

kapcsolataimat. Nincs szerzői oldalam, csak saját profilom, így is

megtörténhetett például az a csoda, hogy két ismerősöm, akik felfigyeltek a

verseimre, tanárként érettségi tételnek választottak. A negatív kommentek, —

merthogy ilyenek is akadnak ritkán — pedig arra jók, hogy eszembe juttassák azt

az anekdotát, amely Verdi kapcsán maradt fenn. Verdi, amikor a Traviataja

megbukott Velencében, a bariton és még néhány énekes úgy érezte, hogy Verdi

vigasztalásra szorul. Elkezdtek sajnálkozni, mire Verdi megszólalt: „Ne nekem

mondják, hanem azoknak, akik nem értették meg a zenémet…” Olyan nincs,

hogy mindenkinek a kedvére írjon az író. A legjobb tudásunk szerint írunk. Ezek

a művek hol célba érnek egy-egy olvasóban, hol kívül esik rajtuk, de ez nem baj.

A baj ott kezdődik, ha ezt kudarcként kezeljük. Tudnunk kell, mit, miért és miért

úgy írtunk meg. Utoljára hadd idézzek egy másik tanulságos történetet, amelyet

Mozart kapcsán jegyeztek le. A Szöktetés a szerájból bemutatója után II. József,

aki maga rendelte meg az operát, így szólt Mozarthoz: „Kedves Mozartom, ez

túl finom az én füleimnek, túl sok a hang benne.” Mire Mozart: „Elnézését

kérem, felség, de pontosan annyi hang van benne, amennyi szükséges.” Mindig

törekszem arra, hogy ne legyenek felesleges betűim…